Erővonalak - részlet

    Mivel mindkét kezem tele volt a holmimmal, a vállammal feszültem neki az Atomtechnikai Osztály ajtajának, és megpróbáltam a könyökömmel lenyomni a kilincset. Az ajtó hirtelen engedett és majdnem bezuhantam a zsúfolt előtérbe. Éreztem, hogy hirtelen minden tekintet rám szegeződik. Elakadt félmondatok lebegtek a levegőben, aztán, ahogy visszanyertem az egyensúlyomat és berúgtam magam mögött az ajtót, lassan újra megtelt a tér visszafogott zsibongással. Néhányat rántottam a karjaimban tartott könyvkupacon, ami már kezdett reménytelenül szétcsúszni, aztán kikémleltem mögüle. Itt kellett volna várnia egy embernek, aki megmutatja a dolgozószobámat és elhurcol dr. Burlowhoz bemutatkozni. Elég sokan nyüzsögtek itt, közülük bárki lehetett az én emberem. A korábbi helyemen megszokott népség volt itt is, szálfaegyenes porosz tisztek, néhány kék egyenruhás elit biztonsági őr, fehér köpenyes idősebb, és tarka öltözetű fiatalabb kutatók. Elharapott, félszavas beszélgetések foszlányai között araszoltam előre. Váratlanul árnyék borult fölém. Felnéztem, egyenesen egy legalább kétméteres fekete fickó csupafog vigyorába.
 - Elnézését kérem, Herr Doctor - suttogta le felém. - Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar ideér. Már az ajtó előtt várnom kellett volna. Engedje meg, hogy segítsek vinni a könyveit.
    Még egyet rántottam a könyvkupacon, amitől az végképp elengedte magát és óriási puffanásokkal a földre zuhant. Ismét csend lett a teremben, ezúttal kissé feszült, az emberek bosszús pillantásai a hátamat szúrták, ahogy guggolva szedegettem fel a könyveimet. A fekete óriás mellettem térdelt, ő is buzgón pakolt, közben egyfolytában duruzsolt, lehetőleg úgy, hogy mások is hallják, amit mond.
 - Ez mind az én hibám, Herr Doctor, át kellett volna mennem ön elé, vihettem volna egy kiskocsit is, azzal simán áthúztuk volna az összes holmiját.
    Nem volt ellenemre a felhajtás, minél többen emlékeznek majd az érkezésemre és a kétbalkezes kapkodásomra, annál jobb. A fekete fickó viszont nem illett a képbe. Mintha megérezte volna a bizonytalanságomat, könnyedén felállt, most az ő karjában volt a holmim kétharmada, de elegánsan meghajolt felém, összecsattintotta a bokáját és szabályszerűen bemutatkozott:
 - Hans von Bülow őrnagy, a 2. Porosz Lovasezredből, Herr Doctor szolgálatára.
 - Solomon Neufeld fizikus, őrnagy úr szolgálatára - viszonoztam. Nem nagyon értettem, hogy mit keres itt egy lovastiszt, miért pont neki kell engem dajkálni. Aztán csak ennyit kérdeztem:
 - Őrnagy úr nem rokona a csillagász von Bülownak véletlenül? - Felragyogott az arca.
 - Mindenki ezt kérdezi, de nem, nem rokonom. Nála vizsgáztam asztrofizikából. Ő nem kérdezte.
    Nagyot nyeltem. Az már biztos, hogy nem egyszerű lovaskatona. Bocsánatkérő mozdulatokkal, már amennyire a könyveim engedték, terelni kezdett a teremből nyíló egyik folyosó felé.
 - Erre szíveskedjék, Herr Doctor, megmutatom a szobáját. Gyorsan lepakolunk, dr. Burlow már nagyon várja önt. Azt hiszem, éppen időben érkezett, hogy megnézhesse a legújabb kísérleti modellt működés közben, állítólag ez már biztonságos, de a b-faktor még nagyon labilis, és így nem érdemes üzemi körülmények között tesztelni, Ráchel pedig üdvözletét küldi. Itt van a szobája, Herr Doctor, hová tegyem a könyveket?
 - Őrnagy úr - mondtam lassan. - Hanzi... Már régen szerettelek volna  személyesen is megismerni.
    Ráchel volt a főnököm az elhárításnál, ezek szerint az övé is. Legendákat hallottam egy bizonyos Hans vagy Hanzi nevű felderítőről, egyszer beszéltem is vele, már ha a morzekapcsolatot beszédnek lehet nevezni.
    Mexikóban az amik felhergeltek egy meglehetősen vad törzset, akik körülzárták a táborunkat. Régészeti expedíció volt, fegyvereket alig vittünk magunkkal, pár sörétes puska, bozótvágó kések, meg az én Lügerem voltak a harci eszközeink. Kezdett sötétedni, a tábor szélén egy sziklához lapulva hallgatóztam. Az indiánok nem is nagyon ügyeltek arra, hogy hangtalanul közeledjenek, reménykedtem, hogy ha párat eltalálok, a többiek odébbállnak. A tudósok a tisztás közepén valami erődítményféleséget próbáltak összetákolni ágakból, sátorlapokból és kőtörmelékkel megtöltött zsákokból. Már megcéloztam az első nagy, sötét, motoszkáló testet a fák között, amikor körülöttünk felrobbant a dzsungel. Vakító fények villantak az égen, gépfegyverek ropogtak, aknák dörrentek, fülsiketítő hurrázás harsant a hegyoldal felől. A mexicanók ordítva rohantak el, én meg szédelegve mentem vissza a többiekhez. Ők is szélütötten álltak, ültek szinte mozdulat közben dermedtek meg ettől a váratlan fordulattól. Lise-Ann Müller, az egyik régészlány a rádió mellett térdelt, már órák óta próbált segítséget hívni valahonnan, de ahányszor ránéztem és találkozott a tekintetünk, reményvesztetten rázta meg a fejét. Most csodálkozva figyelt valahová befelé, aztán felém nyújtotta a vaskos, fekete fejhallgatót.
 - Magát keresik, Ulrich. - Akkor és ott Ulrich voltam. Szapora kattogás kelt a vonal túlsó végén.
 - Ezek otthagytak benneteket, pajtás. Éjszaka már nem mennek vissza, hajnalban tűnjetek el onnan, menjetek át a hegyen, kijelölök egy ösvényt nektek, a parton várni fog benneteket egy hajó. Ráchel pedig üdvözletét küldi. Hanzi. Vége.- Rávetettem magam a morzebillentyűre, de későn. Az adó elnémult, nekünk pedig egyszerre igen sok dolgunk támadt. Az addig kiásott pre-maya leleteket kellett becsomagolni, ami végképp nem fért be, azokat megbízható helyen újra elásni, mindezt a karbidlámpák inkább kevés, mint elég fényében, közben állandóan fülelni, hátha mégis visszamerészkednek a támadók. Végül minden sikeresen ment, másnap már a Prinz von Hohenzollern fedélzetén pihentünk. Ráchel soha nem hozta szóba ezt a kalandot, sem Hanzit.

 - Hans, te őserdei rém - mondtam. - Hányan voltatok ott akkor, Mexikóban?
    Elégedetten vigyorgott. Felemelte az egyik kezét, kimeresztette öt ujját, aztán hármat gyorsan behajlított, de nem szólt semmit.
 - Ketten? - ámultam el, ami pedig a mi szakmánkban kifejezetten káros. - Azt hittem, legalább egy szakasz hegyivadász rohangál körülöttünk. 
 - Szerencsénk volt - mondta, majd magyarázólag hozzátette: - Azok a szerencsétlenek kettőig se tudtak számolni.
 - Jawohl - nyújtottam kezet. - Még egyszer köszönöm.   -  Irgalmatlan erővel megszorította a kezemet, de hamar el is engedte, és átmenet nélkül visszazuhant a segédtiszt szerepkörébe.
 - Akkor, ha megengedi, Herr Doctor, elkísérem dr. Burlow irodájába. Dr. Burlow lelkemre kötötte, hogy vigyem oda Önt, amilyen hamar csak lehet. Már biztosan nagyon türelmetlen. Azt szeretné, ha Herr Doctor azonnal elkezdené ellenőrizni a b-faktor környezeti variánsait.
 - Indulhatunk, őrnagy úr. Szeretném, ha útközben mesélne pár szót az itteniekről. Később úgyse lesz időm ilyesmikkel foglalkozni. Gondolom, már felderítette a környezetet. Ki ez a dr. Burlow például? Nem szakmailag, hanem milyen ember? - Elfintorította az orrát.
 - Porosz - mondta savanyúan. - Mintaporosz. Ha nem vigyáz, Herr Doctor, Burlow el fogja hitetni magával, hogy tőle függ az Ön élete, az üdvössége, meg mindene. Amúgy remek ember, nagyon kedvelem, de mint igazgató... Kár volt kinevezni, ő tudós, a munkaszervezéshez nem ért, nem is érdekli, a rangkórságban éli ki magát, mert a szakterületén nem dolgozhat. Szerintem ő képezi a b-faktor környezeti variánsainak legalább a felét. Viszont, ha Müller ezredessel beszél, nagyon vigyázzon minden hangra, minden mozdulatára. Ő a biztonsági csoport vezetője, és nagyon komolyan veszi a feladatát. Halálosan komolyan venné, ha lehetne. Üdvözletem, dr. Burlow!
    Nagyon magas, vékony ember kelt fel egy módfelett tiszteletet parancsoló barokk íróasztal mögül és kitárt karral rohant felém.
 - Solomon, drága öreg barátom! Ezer éve nem láttam! - recsegte erős porosz dialektusban. Egy pillanatra elállt a szívverésem. Miért nem tudta senki, hogy Burlow és Neufeld régi barátok? Hátrafordultam. Hans ugyanúgy meg lehetett döbbenve, mint én, szinte még az arcán is látszott.
 - Köszönöm, őrnagy - mondtam tőlem telhetően fensőségesen. - Kérem, várjon meg a szobámban.
Gyorsan reagált, összecsapta a sarkát és egy harsány "Igenis, Herr Doctor!"-ral kihátrált. Visszaperdültem, dr. Burlow közben odaért hozzám és megölelt. Meglehetősen lagymatagon viszonoztam, de máris eltolt magától, és mindkét kezét a vállamon tartva, gyanakodva méregetett.
 - Maga nem Solomon! - kiáltotta felháborodva, pedig nem is mondtam, hogy az vagyok. Átvettem a kezdeményezést, belekaroltam, és az imént hűtlenül elhagyott íróasztala felé tereltem.
 - Igaza van, dr. Burlow, valóban nem vagyok Solomon Neufeld, de ettől a pillanattól kezdve az leszek. Sajnos, nem tudtuk, hogy Ön ismeri Solomont. Egy darabig őt kell itt helyettesítenem, ezért kérem, felejtse el ezt a közjátékot, és fogadja el tényként, hogy én Solomon vagyok - magyaráztam szaporán és nem túl meggyőzően, közben kigomboltam a zakóm belső zsebét és előszedtem a kártyámat az ajánlólevelekkel. A kezébe nyomtam az egész paksamétát. - Szánjon ezekre pár percet, Herr Doctor. Kérem.
    Még mindig gyanakodva nézett sűrű szemöldöke alól, aztán leült és tanulmányozni kezdte az irataimat. Mikor az első levélen meglátta a császár aláírását és pecsétjét, önkéntelenül megint felpattant. Állva futotta át a papírokat, hosszan forgatta a kezében a kártyámat, majd az egészet lemondó sóhajjal felém nyújtotta.
 - Még mindig nem egészen értem. Ön az elhárítástól jött, eddig rendben, de miért? És hol van az én öreg Solomon barátom?
 - Herr Neufeld jelenleg kórházban van, Őfelsége saját orvosai ápolják. Azt hiszem, nem örülne a látásának, dr. Burlow, lehet, hogy meg sem ismerné Önt. Meglehetősen rossz állapotban hoztuk el az egyik nevadai átnevelőtáborból. Azóta sokat javult, de még mindig nem a régi. Ha elvégeztem itt a feladatomat, valóban ő fog idejönni - közöltem. Először elsápadt, aztán szederjes vörös színt öltött az arca.
 - Solomon a legnagyobb ma élő fizikus - zihálta. - Ha valami történik vele...
 - Pontosan ezért szabadítottuk ki - vágtam közbe. - Négy emberünk életébe került. Mindegyiket ismertem. Egyikük jó barátom volt.
 - Sajnálom... sajnálom... - motyogta. Ebben maximálisan egyetértettem vele.
 - Mondja csak, Herr ... hmm - kezdte.
 - Neufeld. Solomon Neufeld, ha szabad kérnem. De szólítson nyugodtan Solomonnak.
 - Tehát Solomon. Szabad tudnom, mi lesz itt a feladata? - kérdezte kissé gyámoltalanul, majd váratlanul elmosolyodott, széles, kisfiús vigyorral, amitől egyszerre nagyon megszerettem.
 - Herr dr. Burlow, illetve, gondolom, szólíthatom Jacobnak, Önnek azt se lett volna szabad megtudnia, hogy én én vagyok, és nem Solomon. Ez a legszigorúbban titkos ügy, mivel azonban Ön ilyen szerencsétlenül belekeveredett, hivatalosan fel kell tennem a kérdést, hogy számíthatunk-e az Ön maximális lojalitására Őfelsége és Németország iránt? - Megint csaknem vigyázzba vágta magát.
 - Természetesen... igen, mindenben számíthatnak rám - mondta kissé rémült arccal, mint aki máris látja magát éjfélkor titkos iratokat csempészni sötét, föld alatti folyosókon. Majdnem elnevettem magam, de még idejében elképzeltem, hogy reagálna, és megsajnáltam.
 - Nos, amit kérünk Öntől, az nem sok. Segítsen elhitetni itt mindenkivel, hogy én vagyok dr. Neufeld, és ha valaki nagyon gyanakodna, azonnal szóljon nekem. A felkészültségem, már ami az atomfizikát illeti, elég siralmas, a lehetetlen kérdéseimet majd az eredeti és zseniális gondolkodásmódommal fogjuk magyarázni, egyébként pedig nem lesz titok, hogy nemrég szöktettek meg egy átnevelőtáborból, ahonnan visszamaradtak apró személyiségtorzulásaim. - Kicsit felhúztam a bal vállamat, ráhajtottam a fejemet, és összeráncolt homlokkal, kellemetlen, rikácsoló hangon, éles jenkisch dialektusban folytattam. - Já-wohl, Jacob, akkor most lássuk azt a mutterlos b-faktort!
    Döbbenten meredt rám, aztán elnevette magát. Jólesett a reakciója, elég sokáig tanulmányoztam a kitűnő Solomon viselkedését, de nem volt még alkalmam kipróbálni, hogy mennyire pontosan  tudtam felvenni a látványosabb személyiségjegyeit.
  -  Tökéletes, egyszerűen tökéletes!  -  mondta elismerően. Elérkezettnek láttam az időt, hogy rátérjek a lényegre, ha fog neki tetszeni, ha nem.
  -  Azt hiszem, Jacob, joga van tudni, miért vagyok itt. Az Atomtechnikai Osztály munkájáról valaki naprakész információkkal látja el az amerikaiakat. Meg kell találnunk az illetőt, és leállítani, bármilyen áron. Ha ők is az atomcella-vonalon dolgoznának, nem lenne olyan súlyos a dolog, de megtudtuk, hogy a legjobb tudósaik az irányított láncreakció kifejlesztéséhez kezdtek hozzá, és onnan már csak egy lépés az atombomba... rosszul van, Jacob?  -  szakítottam félbe magamat, amikor sápadtan lerogyott a karosszékébe. Erőtlenül ingatta a fejét.
  -  Barbárok ezek, közönséges barbárok, hiába vannak olyan nagyra a technikájukkal. Két évig tanítottam Chicagóban, az úgynevezett egyetemükön, onnan ismerem Solomont. Ha ő nincs, egy hónapon belül hazajöttem volna. Isten irgalmazzon nekünk, ha ezeknek atomfegyverük lesz. 
  -  Pontosan ezért vagyok itt. Ha nekik lenne ilyen bombájuk, akkor nekünk is kellene, ez pedig valami egészen elfajzott versengésbe futna ki, és erre semmi szükség. Egyszerűbbnek tűnik csírájában elfojtani a dolgot, legalábbis a vezetés így határozott. Ha itt megtaláljuk az emberünket, megkeressük a kapcsolatát odaát,  és valahogy leállítjuk az egész  atomprogramjukat.
  -  Számíthatnak rám  -  egyenesedett fel ültében, az arca kivörösödött.  -  Mindent megteszek, hogy sikerüljön a tervük, mein Herr.