Erővonalak - részlet

    Mivel mindkét kezem tele volt a holmimmal, a vállammal feszültem neki az Atomtechnikai Osztály ajtajának, és megpróbáltam a könyökömmel lenyomni a kilincset. Az ajtó hirtelen engedett és majdnem bezuhantam a zsúfolt előtérbe. Éreztem, hogy hirtelen minden tekintet rám szegeződik. Elakadt félmondatok lebegtek a levegőben, aztán, ahogy visszanyertem az egyensúlyomat és berúgtam magam mögött az ajtót, lassan újra megtelt a tér visszafogott zsibongással. Néhányat rántottam a karjaimban tartott könyvkupacon, ami már kezdett reménytelenül szétcsúszni, aztán kikémleltem mögüle. Itt kellett volna várnia egy embernek, aki megmutatja a dolgozószobámat és elhurcol dr. Burlowhoz bemutatkozni. Elég sokan nyüzsögtek itt, közülük bárki lehetett az én emberem. A korábbi helyemen megszokott népség volt itt is, szálfaegyenes porosz tisztek, néhány kék egyenruhás elit biztonsági őr, fehér köpenyes idősebb, és tarka öltözetű fiatalabb kutatók. Elharapott, félszavas beszélgetések foszlányai között araszoltam előre. Váratlanul árnyék borult fölém. Felnéztem, egyenesen egy legalább kétméteres fekete fickó csupafog vigyorába.
 - Elnézését kérem, Herr Doctor - suttogta le felém. - Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar ideér. Már az ajtó előtt várnom kellett volna. Engedje meg, hogy segítsek vinni a könyveit.
    Még egyet rántottam a könyvkupacon, amitől az végképp elengedte magát és óriási puffanásokkal a földre zuhant. Ismét csend lett a teremben, ezúttal kissé feszült, az emberek bosszús pillantásai a hátamat szúrták, ahogy guggolva szedegettem fel a könyveimet. A fekete óriás mellettem térdelt, ő is buzgón pakolt, közben egyfolytában duruzsolt, lehetőleg úgy, hogy mások is hallják, amit mond.
 - Ez mind az én hibám, Herr Doctor, át kellett volna mennem ön elé, vihettem volna egy kiskocsit is, azzal simán áthúztuk volna az összes holmiját.
    Nem volt ellenemre a felhajtás, minél többen emlékeznek majd az érkezésemre és a kétbalkezes kapkodásomra, annál jobb. A fekete fickó viszont nem illett a képbe. Mintha megérezte volna a bizonytalanságomat, könnyedén felállt, most az ő karjában volt a holmim kétharmada, de elegánsan meghajolt felém, összecsattintotta a bokáját és szabályszerűen bemutatkozott:
 - Hans von Bülow őrnagy, a 2. Porosz Lovasezredből, Herr Doctor szolgálatára.
 - Solomon Neufeld fizikus, őrnagy úr szolgálatára - viszonoztam. Nem nagyon értettem, hogy mit keres itt egy lovastiszt, miért pont neki kell engem dajkálni. Aztán csak ennyit kérdeztem:
 - Őrnagy úr nem rokona a csillagász von Bülownak véletlenül? - Felragyogott az arca.
 - Mindenki ezt kérdezi, de nem, nem rokonom. Nála vizsgáztam asztrofizikából. Ő nem kérdezte.
    Nagyot nyeltem. Az már biztos, hogy nem egyszerű lovaskatona. Bocsánatkérő mozdulatokkal, már amennyire a könyveim engedték, terelni kezdett a teremből nyíló egyik folyosó felé.
 - Erre szíveskedjék, Herr Doctor, megmutatom a szobáját. Gyorsan lepakolunk, dr. Burlow már nagyon várja önt. Azt hiszem, éppen időben érkezett, hogy megnézhesse a legújabb kísérleti modellt működés közben, állítólag ez már biztonságos, de a b-faktor még nagyon labilis, és így nem érdemes üzemi körülmények között tesztelni, Ráchel pedig üdvözletét küldi. Itt van a szobája, Herr Doctor, hová tegyem a könyveket?
 - Őrnagy úr - mondtam lassan. - Hanzi... Már régen szerettelek volna  személyesen is megismerni.
    Ráchel volt a főnököm az elhárításnál, ezek szerint az övé is. Legendákat hallottam egy bizonyos Hans vagy Hanzi nevű felderítőről, egyszer beszéltem is vele, már ha a morzekapcsolatot beszédnek lehet nevezni.
    Mexikóban az amik felhergeltek egy meglehetősen vad törzset, akik körülzárták a táborunkat. Régészeti expedíció volt, fegyvereket alig vittünk magunkkal, pár sörétes puska, bozótvágó kések, meg az én Lügerem voltak a harci eszközeink. Kezdett sötétedni, a tábor szélén egy sziklához lapulva hallgatóztam. Az indiánok nem is nagyon ügyeltek arra, hogy hangtalanul közeledjenek, reménykedtem, hogy ha párat eltalálok, a többiek odébbállnak. A tudósok a tisztás közepén valami erődítményféleséget próbáltak összetákolni ágakból, sátorlapokból és kőtörmelékkel megtöltött zsákokból. Már megcéloztam az első nagy, sötét, motoszkáló testet a fák között, amikor körülöttünk felrobbant a dzsungel. Vakító fények villantak az égen, gépfegyverek ropogtak, aknák dörrentek, fülsiketítő hurrázás harsant a hegyoldal felől. A mexicanók ordítva rohantak el, én meg szédelegve mentem vissza a többiekhez. Ők is szélütötten álltak, ültek szinte mozdulat közben dermedtek meg ettől a váratlan fordulattól. Lise-Ann Müller, az egyik régészlány a rádió mellett térdelt, már órák óta próbált segítséget hívni valahonnan, de ahányszor ránéztem és találkozott a tekintetünk, reményvesztetten rázta meg a fejét. Most csodálkozva figyelt valahová befelé, aztán felém nyújtotta a vaskos, fekete fejhallgatót.
 - Magát keresik, Ulrich. - Akkor és ott Ulrich voltam. Szapora kattogás kelt a vonal túlsó végén.
 - Ezek otthagytak benneteket, pajtás. Éjszaka már nem mennek vissza, hajnalban tűnjetek el onnan, menjetek át a hegyen, kijelölök egy ösvényt nektek, a parton várni fog benneteket egy hajó. Ráchel pedig üdvözletét küldi. Hanzi. Vége.- Rávetettem magam a morzebillentyűre, de későn. Az adó elnémult, nekünk pedig egyszerre igen sok dolgunk támadt. Az addig kiásott pre-maya leleteket kellett becsomagolni, ami végképp nem fért be, azokat megbízható helyen újra elásni, mindezt a karbidlámpák inkább kevés, mint elég fényében, közben állandóan fülelni, hátha mégis visszamerészkednek a támadók. Végül minden sikeresen ment, másnap már a Prinz von Hohenzollern fedélzetén pihentünk. Ráchel soha nem hozta szóba ezt a kalandot, sem Hanzit.

 - Hans, te őserdei rém - mondtam. - Hányan voltatok ott akkor, Mexikóban?
    Elégedetten vigyorgott. Felemelte az egyik kezét, kimeresztette öt ujját, aztán hármat gyorsan behajlított, de nem szólt semmit.
 - Ketten? - ámultam el, ami pedig a mi szakmánkban kifejezetten káros. - Azt hittem, legalább egy szakasz hegyivadász rohangál körülöttünk. 
 - Szerencsénk volt - mondta, majd magyarázólag hozzátette: - Azok a szerencsétlenek kettőig se tudtak számolni.
 - Jawohl - nyújtottam kezet. - Még egyszer köszönöm.   -  Irgalmatlan erővel megszorította a kezemet, de hamar el is engedte, és átmenet nélkül visszazuhant a segédtiszt szerepkörébe.
 - Akkor, ha megengedi, Herr Doctor, elkísérem dr. Burlow irodájába. Dr. Burlow lelkemre kötötte, hogy vigyem oda Önt, amilyen hamar csak lehet. Már biztosan nagyon türelmetlen. Azt szeretné, ha Herr Doctor azonnal elkezdené ellenőrizni a b-faktor környezeti variánsait.
 - Indulhatunk, őrnagy úr. Szeretném, ha útközben mesélne pár szót az itteniekről. Később úgyse lesz időm ilyesmikkel foglalkozni. Gondolom, már felderítette a környezetet. Ki ez a dr. Burlow például? Nem szakmailag, hanem milyen ember? - Elfintorította az orrát.
 - Porosz - mondta savanyúan. - Mintaporosz. Ha nem vigyáz, Herr Doctor, Burlow el fogja hitetni magával, hogy tőle függ az Ön élete, az üdvössége, meg mindene. Amúgy remek ember, nagyon kedvelem, de mint igazgató... Kár volt kinevezni, ő tudós, a munkaszervezéshez nem ért, nem is érdekli, a rangkórságban éli ki magát, mert a szakterületén nem dolgozhat. Szerintem ő képezi a b-faktor környezeti variánsainak legalább a felét. Viszont, ha Müller ezredessel beszél, nagyon vigyázzon minden hangra, minden mozdulatára. Ő a biztonsági csoport vezetője, és nagyon komolyan veszi a feladatát. Halálosan komolyan venné, ha lehetne. Üdvözletem, dr. Burlow!
    Nagyon magas, vékony ember kelt fel egy módfelett tiszteletet parancsoló barokk íróasztal mögül és kitárt karral rohant felém.
 - Solomon, drága öreg barátom! Ezer éve nem láttam! - recsegte erős porosz dialektusban. Egy pillanatra elállt a szívverésem. Miért nem tudta senki, hogy Burlow és Neufeld régi barátok? Hátrafordultam. Hans ugyanúgy meg lehetett döbbenve, mint én, szinte még az arcán is látszott.
 - Köszönöm, őrnagy - mondtam tőlem telhetően fensőségesen. - Kérem, várjon meg a szobámban.
Gyorsan reagált, összecsapta a sarkát és egy harsány "Igenis, Herr Doctor!"-ral kihátrált. Visszaperdültem, dr. Burlow közben odaért hozzám és megölelt. Meglehetősen lagymatagon viszonoztam, de máris eltolt magától, és mindkét kezét a vállamon tartva, gyanakodva méregetett.
 - Maga nem Solomon! - kiáltotta felháborodva, pedig nem is mondtam, hogy az vagyok. Átvettem a kezdeményezést, belekaroltam, és az imént hűtlenül elhagyott íróasztala felé tereltem.
 - Igaza van, dr. Burlow, valóban nem vagyok Solomon Neufeld, de ettől a pillanattól kezdve az leszek. Sajnos, nem tudtuk, hogy Ön ismeri Solomont. Egy darabig őt kell itt helyettesítenem, ezért kérem, felejtse el ezt a közjátékot, és fogadja el tényként, hogy én Solomon vagyok - magyaráztam szaporán és nem túl meggyőzően, közben kigomboltam a zakóm belső zsebét és előszedtem a kártyámat az ajánlólevelekkel. A kezébe nyomtam az egész paksamétát. - Szánjon ezekre pár percet, Herr Doctor. Kérem.
    Még mindig gyanakodva nézett sűrű szemöldöke alól, aztán leült és tanulmányozni kezdte az irataimat. Mikor az első levélen meglátta a császár aláírását és pecsétjét, önkéntelenül megint felpattant. Állva futotta át a papírokat, hosszan forgatta a kezében a kártyámat, majd az egészet lemondó sóhajjal felém nyújtotta.
 - Még mindig nem egészen értem. Ön az elhárítástól jött, eddig rendben, de miért? És hol van az én öreg Solomon barátom?
 - Herr Neufeld jelenleg kórházban van, Őfelsége saját orvosai ápolják. Azt hiszem, nem örülne a látásának, dr. Burlow, lehet, hogy meg sem ismerné Önt. Meglehetősen rossz állapotban hoztuk el az egyik nevadai átnevelőtáborból. Azóta sokat javult, de még mindig nem a régi. Ha elvégeztem itt a feladatomat, valóban ő fog idejönni - közöltem. Először elsápadt, aztán szederjes vörös színt öltött az arca.
 - Solomon a legnagyobb ma élő fizikus - zihálta. - Ha valami történik vele...
 - Pontosan ezért szabadítottuk ki - vágtam közbe. - Négy emberünk életébe került. Mindegyiket ismertem. Egyikük jó barátom volt.
 - Sajnálom... sajnálom... - motyogta. Ebben maximálisan egyetértettem vele.
 - Mondja csak, Herr ... hmm - kezdte.
 - Neufeld. Solomon Neufeld, ha szabad kérnem. De szólítson nyugodtan Solomonnak.
 - Tehát Solomon. Szabad tudnom, mi lesz itt a feladata? - kérdezte kissé gyámoltalanul, majd váratlanul elmosolyodott, széles, kisfiús vigyorral, amitől egyszerre nagyon megszerettem.
 - Herr dr. Burlow, illetve, gondolom, szólíthatom Jacobnak, Önnek azt se lett volna szabad megtudnia, hogy én én vagyok, és nem Solomon. Ez a legszigorúbban titkos ügy, mivel azonban Ön ilyen szerencsétlenül belekeveredett, hivatalosan fel kell tennem a kérdést, hogy számíthatunk-e az Ön maximális lojalitására Őfelsége és Németország iránt? - Megint csaknem vigyázzba vágta magát.
 - Természetesen... igen, mindenben számíthatnak rám - mondta kissé rémült arccal, mint aki máris látja magát éjfélkor titkos iratokat csempészni sötét, föld alatti folyosókon. Majdnem elnevettem magam, de még idejében elképzeltem, hogy reagálna, és megsajnáltam.
 - Nos, amit kérünk Öntől, az nem sok. Segítsen elhitetni itt mindenkivel, hogy én vagyok dr. Neufeld, és ha valaki nagyon gyanakodna, azonnal szóljon nekem. A felkészültségem, már ami az atomfizikát illeti, elég siralmas, a lehetetlen kérdéseimet majd az eredeti és zseniális gondolkodásmódommal fogjuk magyarázni, egyébként pedig nem lesz titok, hogy nemrég szöktettek meg egy átnevelőtáborból, ahonnan visszamaradtak apró személyiségtorzulásaim. - Kicsit felhúztam a bal vállamat, ráhajtottam a fejemet, és összeráncolt homlokkal, kellemetlen, rikácsoló hangon, éles jenkisch dialektusban folytattam. - Já-wohl, Jacob, akkor most lássuk azt a mutterlos b-faktort!
    Döbbenten meredt rám, aztán elnevette magát. Jólesett a reakciója, elég sokáig tanulmányoztam a kitűnő Solomon viselkedését, de nem volt még alkalmam kipróbálni, hogy mennyire pontosan  tudtam felvenni a látványosabb személyiségjegyeit.
  -  Tökéletes, egyszerűen tökéletes!  -  mondta elismerően. Elérkezettnek láttam az időt, hogy rátérjek a lényegre, ha fog neki tetszeni, ha nem.
  -  Azt hiszem, Jacob, joga van tudni, miért vagyok itt. Az Atomtechnikai Osztály munkájáról valaki naprakész információkkal látja el az amerikaiakat. Meg kell találnunk az illetőt, és leállítani, bármilyen áron. Ha ők is az atomcella-vonalon dolgoznának, nem lenne olyan súlyos a dolog, de megtudtuk, hogy a legjobb tudósaik az irányított láncreakció kifejlesztéséhez kezdtek hozzá, és onnan már csak egy lépés az atombomba... rosszul van, Jacob?  -  szakítottam félbe magamat, amikor sápadtan lerogyott a karosszékébe. Erőtlenül ingatta a fejét.
  -  Barbárok ezek, közönséges barbárok, hiába vannak olyan nagyra a technikájukkal. Két évig tanítottam Chicagóban, az úgynevezett egyetemükön, onnan ismerem Solomont. Ha ő nincs, egy hónapon belül hazajöttem volna. Isten irgalmazzon nekünk, ha ezeknek atomfegyverük lesz. 
  -  Pontosan ezért vagyok itt. Ha nekik lenne ilyen bombájuk, akkor nekünk is kellene, ez pedig valami egészen elfajzott versengésbe futna ki, és erre semmi szükség. Egyszerűbbnek tűnik csírájában elfojtani a dolgot, legalábbis a vezetés így határozott. Ha itt megtaláljuk az emberünket, megkeressük a kapcsolatát odaát,  és valahogy leállítjuk az egész  atomprogramjukat.
  -  Számíthatnak rám  -  egyenesedett fel ültében, az arca kivörösödött.  -  Mindent megteszek, hogy sikerüljön a tervük, mein Herr.

Erővonalak - részlet

    Nyolcan szálltunk ki a menetrend szerinti Zeppelinből a New York-i légikikötőben, négyen egyenruhában, négyen civilben. Az amerikai vámosok csendes gúnnyal nézegették a császár címerével díszített útleveleinket és az Európai Nemzetközösség díszes megbízólevelét. Végül  a rangidős tiszt elém lökte a nem túl tiszta pulton az iratainkat, és tört németséggel közölte:
  -  Aztán jól nézzenek ám körül, nehogy valami gonoszság itt maradjon a mi hazánkban, Herr Donnerwetter.  -  Egy darabig farkasszemet néztem vele, a tekintetéből leplezetlenül sütött felénk a gyűlölet. Nem értettem, mi baja van velünk. Nemzetközi ellenőrző bizottság voltunk, az átnevelőtáborokban uralkodó körülményekről kellett jelentést készítenünk. Elővettem a hivatásos katona  -  a porosz katona  -  modorát, és feszes vigyázzba kaptam magam.
  -  Csak a feladatunkat teljesítjük, százados úr  -  pattogtam keményen.  -  A katona dolga, hogy teljesítse a parancsokat. Ha meg kell néznem, hogy a szomszéd házban vagyok-e, akkor megyek és megnézem.
    Egy másodpercig döbbenten nézett rám, aztán a meglepetése valami sunyi vigyorban oldódott fel. Összemarkoltam az iratainkat a pultról. Három egyenruhás társam vette a lapot, hangos bokacsattogtatással hátraarcot csináltunk, közrefogtuk a négy civil hivatalnokot és kimasíroztunk az irodából. Ahogy vártam is, harsány röhögés búcsúztatott bennünket. Hiába számítottam rá, hogy ez lesz, és még bohóckodtam is egy kicsit nekik, éreztem, hogy az arcomba szökik a vér.
    Kint négy hatalmas Ford Oyster várt bennünket, mindegyik mellett egy egyenruhás sofőr és egy tolmács a Puritánok dísztelen fekete ruhájában. A kölcsönös üdvözlések gyors elmormolása után kettesével beültünk a kocsikba és elindultunk a város belseje felé.

  -  Most a szállásukra visszük Önöket, ezredes úr  -  mondta éppen a tolmács. Fiatal ember volt, vékony szálú, seszínű hajjal és valószínűtlenül sápadt arcbőrrel. Vizeskék szeme egy pillanatra sem nyugodott meg, ide-oda ugrált a tekintete. Úgy éreztem, zavarban van. Hiszen mi a vén, dekadens Európából jöttünk, méghozzá Berlinből, a jazz, a revük, a bohém művészek világából. Még egy ilyen magas rangú, feszes tartású katonatisztből is, akinek látszottam, bármikor előtörhet a zabolátlan őstermészet, és alkoholt akar inni, szerencsejátékokat űzni, vagy Isten ments, nők után rohangálni. Egy pillanatig kísértést éreztem, hogy valóban előálljak néhány vad ötlettel, csak a játék kedvéért, meg álcának se lett volna rossz. Ki merné gyanítani, hogy a Nemzetközösség küldöttségének bárdolatlan katonai kísérője, miközben a légikikötőből egyenesen valami rossz hírű házba akarja vitetni magát, a háttérben valamilyen titkos feladaton dolgozik? Aztán sóhajtva elvetettem az ötletet. A poggyászunkban volt néhány üveg schnaps, de jobb, ha nem botránkoztatjuk meg a vendéglátóinkat. Kinéztem a kocsi ablakán, közben a sofőr és a tolmács pergő angol párbeszédét hallgattam. Azon vitatkoztak, hogy Máté első vagy második könyvéből vették-e azt az idézetet, ami által az átnevelőtáborok eszméjét úgyszólván Istentől eredeztetik. Talán a meggyőzésünkhöz gyakoroltak, legalábbis reméltem, hogy nem tudták, hogy tudok angolul. A tolmács hamarosan elővett egy kis bőrkötéses Bibliát és diadalmasan felolvasott belőle egy részt.

Éppen az Elnök irodájából masíroztunk kifelé, amikor a szerzetes elénk állt. Vékony, alacsony, szúrós tekintetű emberke volt, fehér köntösben.
 - Megbocsát egy percre, ezredes úr? - fordult hozzám tűrhető németséggel. - Kérem, fáradjon velem az irodámba, a kísérőm addig foglalkozik az Ön társaival, bizonyára méltányolnának egy korty juharszörpöt. "Nem is bort", tettem hozzá epésen, persze csak gondolatban, majd összecsattintottam a bokámat és könnyedén meghajoltam.
 - Jacob Blücher von und zu Nebenalpen gróf, a Bajor Császári Gránátosok ezredese - közöltem, kissé talán túl hangosan. A szerzetes fénylő ragadozószeme megvillant, aztán széles mosoly terült szét az arcán.
 - Bocsánatát kérem, ezredes, Joseph Kaplan atya vagyok, a Külső Megtisztulás szerény harcosa. Kérem, jöjjön velem. - Választ sem várva elindult előttem egy oldalfolyosón. Jobb híján követtem, az utolsó pillanatban eszembe jutott Ráchel figyelmeztetése: a Puritán Egyház Külső Megtisztulás Rendje a kémelhárítást jelenti, a Belső Megtisztulás Rendje a belső elhárítást, és szinte versenyeznek egymással a mocskosabbnál mocskosabb módszerek kifejlesztésében és alkalmazásában, hát a bal kezemmel leadtam Juanitának a "teljes készenlét" jelét. Még láttam, ahogy az atya kísérője, aki mintha az ikertestvére is lett volna, a társaimhoz lép. Egy keskeny csigalépcsőn mentünk lefelé egy emeletet és egy puritán egyszerűséggel berendezett irodához érkeztünk.
 - Megbocsát - vetette oda szárazon az atya. Kis fejtörés árán rájöttem, hogy azért, mert előttem ment be az ajtón. Valaki még belépett utánunk, addig valószínűleg a félhomályos folyosó egyik elfüggönyözött benyílójában rejtőzött, mert senkivel sem találkoztunk.
 - Üljön le, ezredes. - Leültem a meglehetősen kényelmetlen székre, az atya állva maradt az üres faasztal mellett. - Hálás lennék, ha elárulná a valódi nevét, beosztását és az idejövetele célját.
- Jacob Blücher von und zu Nebenalpen gróf, a Bajor Császári Gránátosok ezredese vagyok. A küldöttség a 127-es átnevelőtábor ellenőrzésére érkezett, a kormányaink közötti megállapodás értelmében - mondtam olyan higgadtan, ahogy csak tudtam, miközben veszettül járt az agyam. Vajon tud valamit az atya, vagy csak gyanakvó őrült? Az utóbbi valószínűbbnek látszott, Ráchel szerint a Puritán Egyház szinte teljhatalommal bír az Államokban, a pletyka szerint az Elnök vécére is csak az ő engedélyükkel mehetett ki. És ha tud valamit? Áruló lenne közöttünk? Ha igen, meg kell tudnom, ki az...
 - A pisztolyát, ezredes - vágta el eszmefuttatásomat az atya jéghideg hangja, aztán, ahogy a kezem a Lüger tokja felé mozdult, hozzátette: - Csak lassan, nyugodtan. Óriás Joe, a legjobb testőröm áll maga mögött, géppisztollyal.
 - Díszfegyver - mondtam és hanyagul az asztalra dobtam az aranyozott, gyöngyházmarkolatú Lügert. Mögöttem csoszogás, széknyikorgás hallatszott, a testőr valószínűleg leült, de óvakodtam hátranézni. Az atya felvette a pisztolyt és a gyomromra célzott vele, közben farkasszemet nézett velem. Igyekeztem rezzenéstelenül viszonozni a pillantását. Váratlanul meghúzta a ravaszt, a závár persze üresen csattant. Gúnyosan elhúztam a számat, de az egész belsőm görcsbe rándult. Az atya röviden felnevetett, a nevetését kis jóindulattal unszimpatikusnak nevezhettem volna, de mivel szikrányi jóindulat sem élt bennem iránta, egész egyszerűen undorítónak találtam.
 - Játékkatonák - mondta végtelen megvetéssel, és az asztalra dobta a fegyvert. Ugrottam. A pisztolyt pár centivel az asztal lapja fölött kaptam el, az agya úgy simult a tenyerembe, mintha évekig gyakoroltuk volna a mutatványt az atyával. Az első lövéssel átlőttem a tenyerét. Hátratántorodott, térdre esett, és magas, szinte nőies hangon sikoltozott, én pedig megpördültem. Mozogni! Lehet, hogy Óriás Joe jó testőr volt, de nem profi. Ahogy mögöttem ült, elég lett volna meglendítenie a géppisztolyt és egy rövid sorozattal halomra lőhetett volna, főleg, hogy a padlóra rogyott atya már nem volt a tűzvonalban. Ehelyett rémülten próbált felugrani a székről, közben a fegyvere szíjával bajlódott. Az első golyót a szemébe, a másodikat a torkába kapta, visszazöttyent a székre és nem mozdult többet.
Az atya, még egyre sikítva, a hátamra ugrott, jobb karját az állam alá szorította, bal kezével a szememet kereste. Leszegtem a fejemet, bal kézzel elkaptam a csuklóját és elhúztam a kezét az arcomtól. Hihetetlen ereje volt, kezdett fogyni a levegőm, és a szorítása egyre erősödött a nyakamon. Hátracsaptam a fejemet, a sapkám már a lövöldözéskor leesett, így éreztem, hogy a tarkómmal betörtem az orrát. Egy pillanatra gyengült a nyakamon a fogása, aztán újra felerősödött, főleg, hogy a hátraütéskor az egész torkom szabaddá vált előtte. Nem törődtem vele, már tudtam, merre van a feje. A jobb kezemben még mindig ott volt a Lüger. Felemeltem, elképzeltem kettősünket oldalnézetből, és az atya fejébe eresztettem a maradék tárat. Lassan engedett a szorítása, undorral ráztam le magamról az elernyedt testet. Úgy-ahogy rendbehoztam a ruházatomat. A fogason egy kabát és egy sál lógott, a sállal letöröltem az arcomról a vért. Visszarogytam a székre, amiről alig pár másodperce ugrottam fel, és megpróbáltam higgadtan átgondolni a helyzetet. Gratuláltam magamnak, hogy az első provokációra halomra gyilkoltam a külső elhárítást, az Elnök irodájától alig pár méterre. Ennyi erővel az Elnököt is megölhettem volna, bár az talán kevésbé zavarta volna a Puritánokat, keresnek helyette egy másik bábot, és kész. Aztán, ahogy teltek a percek, és odakint mégsem hangzott fel a várt lábdobogás, rohangálás, kezdtem megnyugodni. Hiszen a Külső Megtisztulás magas rangú ügynöke csak van akkora úr, hogy lövöldözzön a saját szobájában, akár hangszigetelt szobája is lehet. Ez utóbbiban csak reménykedni tudtam, mégse mehetek oda kint valamelyik őrhöz, hogy "Helló, ugye nem hallotta a lövéseket?" Megkerestem a sapkámat és kiléptem a folyosóra. Útközben a véres sálat könnyedén ráterítettem a széken heverő testőrre.
 - Viszlát, Óriás Joe - dünnyögtem hozzá, aztán megállt a kezem a félig nyitott ajtó kilincsén. Hogy is mutatta be az atya ezt a fickót? Goliat Joe? Big Joe? Ahogy visszaidéztem a történteket, reszketni kezdtem. Halkan becsuktam az ajtót, visszabotorkáltam a székhez, amiből az imént keltem fel, lerogytam rá és sötéten bámultam magam elé. Attól a pillanattól kezdve, hogy becsukódott mögöttünk a szoba ajtaja, az atya magyarul beszélt hozzám, és én észre se vettem! A Birodalmi Hírszerzésnél talán öten ha tudták rólam, hogy a Királyi Tartományokból származom, az amerikai elhárítás ügynöke meg az anyanyelvemen cseveg velem. Az nem érdekelt túlzottan, hogy valószínűleg ő is magyar volt, ha bármilyen akcentusa van, arra, talán, felfigyelek. Inkább az érdekelt, hogy a Hírszerzésbe milyen mélyen épülhetett be az amik ügynöke, és főleg, hogy ki lehet az. Felálltam és ismét kimentem a szobából.
A zárban szerencsére benne volt a kulcs, ráfordítottam, és zsebrevágtam. Ha találtam volna "Ne zavarjanak!" táblát, azt is kiakasztottam volna az ajtóra, de gondoltam, a főnök bezárt ajtaja ugyanezt tudatja majd az érkezőkkel. Már a kis csigalépcsőn osontam felfelé, mikor még valami eszembe jutott. Előkotortam a tölténytartót és újra betáraztam a Lügert. Az első töltény helyét most is üresen hagytam.
Ránéztem az órámra, még negyedórája sem volt, hogy otthagytam a többieket. A földszinti fogadóteremben találtam meg őket, apatikusan rágcsálták a juharszörphöz kapott ízetlen kekszet. Odasétáltam Wolfgang Aramianhoz, aki a küldöttség hivatalos vezetője volt.
 - Indulhatunk, Wolf? - Aramian csodálkozva nézett rám, aztán lassan megcsóválta ősz sörtékkel borított szögletes fejét.
 - Meg kell várnunk Juanitát is, nem? - Kellemetlen feszültség lopakodott az izmaimba. Juanita Martinez-Smith a küldöttség spanyol-német tolmácsaként utazott velünk, és még Aramian sem tudta róla, hogy hozzám hasonlóan a Birodalmi Hírszerzés embere.
 - Miért, hol van? A … - intettem a fejemmel a női mosdó felé reménykedve. Aramian megrázta a fejét.
 - Dehogy, egy szerzetes jött érte, pont mint érted, egy-két perccel azután, hogy te elmentél. - Remegni kezdtem, de sötét gondolataimat egyszeriben elvágta Juanita csengő hangja:
 - Elnézést, uraim, máris indulhatunk! - Aramiannal egyszerre fordultunk az ajtó felé. Juanita mosolyogva állt a küszöbön, hosszú fekete haja, amelyet nemrég még feszes kontyban viselt, most szabadon omlott a vállára, valószínűleg elhagyta valahol a húszcentis toledói acél hajtűjét. Ahogy ránéztem, láttam, hogy remeg a szája, máskor szikrázóan vidám szürkészöld szeme pedig könnyes.
 - Egy pillanat, urak, valamit még meg kell beszélnünk - szóltam oda a többieknek, átkaroltam Juanita vállát és a terem egyik üres sarka felé kormányoztam.
 - Mi történt veled? - vágtam a közepébe. Lehajtotta a fejét, a szája széle megint megremegett:
- Megöltem… baszkul beszélt hozzám, és én  megöltem… - kissé kínosan éreztem magam, ugyanúgy nem ismertem eddig Juanita származását, mint ő az enyémet, vagy bárkiét a hírszerzéstől.
 -  Figyelj rám, kérlek - kezdtem lassan, megnyugtatóan. - Én is… megöltem az előbb egy embertársamat, aki az én anyanyelvemen szólt hozzám, és tudom, hogy ezt kellett tennem. Neked volt más választásod? Csak mert szárdul… izé, provanszálul beszélt veled… - A lány hálásan nézett rám. Megveregettem a kezét, és éppen újabb mondatot kezdtem volna, amikor katonás lépések dübörögtek fel a folyosón. Tizenkét hatalmas termetű elnöki testőr masírozott be, köztük Tobias Karelsen, az Elnök külügyi titkára. Kedveltem az öreg Karelsent, lehetőségeihez mérten mindig a lehető legtöbb segítséget adta nekünk, amire szükségünk is volt a minden európainak kijáró utálat közepette.
 - Az Elnök nevében! - kiáltotta Karelsen öblös hangján. A testőrök feszes vigyázzba kapták magukat, Karelsen pedig folytatta:  - Az Elnök rátekintett a Birodalom küldöttségének problémáira és úgy döntött, ezen küldöttség jelenléte nem kívánatos Államaink földjén. Átnevelőtáboraink minden szabályt és jogot tiszteletben tartva, lakóinak teljes megelégedésére működnek, ezért ellenőrzésük ártalmas, mert kételkedést ébreszthet az emberek szívében, kiszorítva onnan a tiszta hitet. Ennek szellemében jelen küldöttség haladéktalanul a repülőtérre kísértetik, hogy az első járattal visszatérjen Ő Császári Felsége udvarába, megjelentvén határozatunkat. Az én számmal az Elnök szólt!
Hatalmasat sóhajtottam. Ez szebb volt, mint bármi, amit el tudtam volna képzelni. Magunk mögött hagyjuk két, bizonyára magas rangú elhárítótiszt holttestét, erre kivisznek a repülőtérre és hazaküldenek. Karelsen közben gyors léptekkel hozzám sietett.  - Ezredes úr, megtisztelne, ha Ön és bájos kolléganője az én kocsimmal jönnének a légikikötőig.
Ránéztem Juanitára, a lány értetlenül vont vállat, és az ajtó felé indult. Követtem az udvarra, ahol beültünk a hatalmas fekete Oysterbe. Karelsen velünk szemben helyezkedett el, becsukta az ajtót, majd könnyedén kettőt koppantott a vezetőfülkét az utastértől elválasztó üveglapon. A sofőr bólintott, és az automobil lassan a kapu felé gördült. A szemem sarkából még láttam, amint a küldöttség többi tagja is bekászálódik a kocsikba. Karelsen halkan, mintha csak magában beszélne, megszólalt:
 - Igazán sajnálom, ezredes úr, hogy nem végezhetik a munkájukat. Mindenesetre mondja meg a főnökének, hogy Pelletier és Bischof már nem zavar sok vizet...
A Hírszerzésben kapott kiképzés és a sok túlélt akció emléke semmivé foszlott, zöldfülű újoncnak éreztem magam, aki semmit sem ért, mindenen meglepődik és ez meg is látszik rajta. Pelletier és Bischof a Hírszerzés két legendás alakja volt, akik beépültek a Sziklás-hegységben egy titkos atomkutató laboratórium személyzetébe, és felbecsülhetetlenül értékes adatokat juttattak el nekünk a kutatások állásáról. Végül lelepleződtek, ekkor, nem tudni, hogyan, sikerült felrobbantaniuk az egész komplexumot, magukkal együtt. Ez egy pillanat alatt villant át az agyamon, de Karelsen máris tovább beszélt:
 - Az a laboratórium rossz úton járt, ráadásul valami műszaki hiba miatt radioaktív lett, mindenképpen meg kellett szüntetni. Ez nagyon kapóra jött ennek a két árulónak. Így kerültek ide, sokat elmondtak, de sokat akartak érte kapni, és volt itt, akinek ez nem tetszett. Megszerveztük hát ezt a két kis beszélgetést, és reményeink fényesen beigazolódtak.
 - De… de… kik? - dadogtam. Karelsen fáradtan elmosolyodott.
 - Nevezzen minket belső ellenzéknek. Nem vagyunk árulók, de sok minden nem tetszik abból, amit a puritánok csinálnak. Amerikai hazafiak vagyunk, de a Birodalmat barátunknak szeretnénk, nem ellenségünknek. Elnézését kérem ezért a színjátékért, ezredes úr, tudom, hogy halálosan komoly volt, és valóban veszélyben forgott az életük, de ennél szellemesebb megoldást nem tudtunk kitalálni… Nézze el egy vén sakkmesternek ezt a húzást…
 - Szép játszma volt, Herr Karelsen - mondtam fanyarul. - Remélem, kap érte valami díjat, ha közzéteszi a szaklapokban. Őfelsége is nagy sakkrajongó, ha jól tudom.
Karelsen nevetve dőlt hátra az ülésen, és az utcát kezdet nézegetni az ablakon keresztül. Juanita értetlenül nézett rám, láttam, erősen gondolkozik valamin, aztán megint elfutotta a könny a szemét, és az ajkába harapott. Előkotortam egy díszzsebkendőt és a kezébe nyomtam.