Erővonalak - részlet

    Nyolcan szálltunk ki a menetrend szerinti Zeppelinből a New York-i légikikötőben, négyen egyenruhában, négyen civilben. Az amerikai vámosok csendes gúnnyal nézegették a császár címerével díszített útleveleinket és az Európai Nemzetközösség díszes megbízólevelét. Végül  a rangidős tiszt elém lökte a nem túl tiszta pulton az iratainkat, és tört németséggel közölte:
  -  Aztán jól nézzenek ám körül, nehogy valami gonoszság itt maradjon a mi hazánkban, Herr Donnerwetter.  -  Egy darabig farkasszemet néztem vele, a tekintetéből leplezetlenül sütött felénk a gyűlölet. Nem értettem, mi baja van velünk. Nemzetközi ellenőrző bizottság voltunk, az átnevelőtáborokban uralkodó körülményekről kellett jelentést készítenünk. Elővettem a hivatásos katona  -  a porosz katona  -  modorát, és feszes vigyázzba kaptam magam.
  -  Csak a feladatunkat teljesítjük, százados úr  -  pattogtam keményen.  -  A katona dolga, hogy teljesítse a parancsokat. Ha meg kell néznem, hogy a szomszéd házban vagyok-e, akkor megyek és megnézem.
    Egy másodpercig döbbenten nézett rám, aztán a meglepetése valami sunyi vigyorban oldódott fel. Összemarkoltam az iratainkat a pultról. Három egyenruhás társam vette a lapot, hangos bokacsattogtatással hátraarcot csináltunk, közrefogtuk a négy civil hivatalnokot és kimasíroztunk az irodából. Ahogy vártam is, harsány röhögés búcsúztatott bennünket. Hiába számítottam rá, hogy ez lesz, és még bohóckodtam is egy kicsit nekik, éreztem, hogy az arcomba szökik a vér.
    Kint négy hatalmas Ford Oyster várt bennünket, mindegyik mellett egy egyenruhás sofőr és egy tolmács a Puritánok dísztelen fekete ruhájában. A kölcsönös üdvözlések gyors elmormolása után kettesével beültünk a kocsikba és elindultunk a város belseje felé.

  -  Most a szállásukra visszük Önöket, ezredes úr  -  mondta éppen a tolmács. Fiatal ember volt, vékony szálú, seszínű hajjal és valószínűtlenül sápadt arcbőrrel. Vizeskék szeme egy pillanatra sem nyugodott meg, ide-oda ugrált a tekintete. Úgy éreztem, zavarban van. Hiszen mi a vén, dekadens Európából jöttünk, méghozzá Berlinből, a jazz, a revük, a bohém művészek világából. Még egy ilyen magas rangú, feszes tartású katonatisztből is, akinek látszottam, bármikor előtörhet a zabolátlan őstermészet, és alkoholt akar inni, szerencsejátékokat űzni, vagy Isten ments, nők után rohangálni. Egy pillanatig kísértést éreztem, hogy valóban előálljak néhány vad ötlettel, csak a játék kedvéért, meg álcának se lett volna rossz. Ki merné gyanítani, hogy a Nemzetközösség küldöttségének bárdolatlan katonai kísérője, miközben a légikikötőből egyenesen valami rossz hírű házba akarja vitetni magát, a háttérben valamilyen titkos feladaton dolgozik? Aztán sóhajtva elvetettem az ötletet. A poggyászunkban volt néhány üveg schnaps, de jobb, ha nem botránkoztatjuk meg a vendéglátóinkat. Kinéztem a kocsi ablakán, közben a sofőr és a tolmács pergő angol párbeszédét hallgattam. Azon vitatkoztak, hogy Máté első vagy második könyvéből vették-e azt az idézetet, ami által az átnevelőtáborok eszméjét úgyszólván Istentől eredeztetik. Talán a meggyőzésünkhöz gyakoroltak, legalábbis reméltem, hogy nem tudták, hogy tudok angolul. A tolmács hamarosan elővett egy kis bőrkötéses Bibliát és diadalmasan felolvasott belőle egy részt.

Éppen az Elnök irodájából masíroztunk kifelé, amikor a szerzetes elénk állt. Vékony, alacsony, szúrós tekintetű emberke volt, fehér köntösben.
 - Megbocsát egy percre, ezredes úr? - fordult hozzám tűrhető németséggel. - Kérem, fáradjon velem az irodámba, a kísérőm addig foglalkozik az Ön társaival, bizonyára méltányolnának egy korty juharszörpöt. "Nem is bort", tettem hozzá epésen, persze csak gondolatban, majd összecsattintottam a bokámat és könnyedén meghajoltam.
 - Jacob Blücher von und zu Nebenalpen gróf, a Bajor Császári Gránátosok ezredese - közöltem, kissé talán túl hangosan. A szerzetes fénylő ragadozószeme megvillant, aztán széles mosoly terült szét az arcán.
 - Bocsánatát kérem, ezredes, Joseph Kaplan atya vagyok, a Külső Megtisztulás szerény harcosa. Kérem, jöjjön velem. - Választ sem várva elindult előttem egy oldalfolyosón. Jobb híján követtem, az utolsó pillanatban eszembe jutott Ráchel figyelmeztetése: a Puritán Egyház Külső Megtisztulás Rendje a kémelhárítást jelenti, a Belső Megtisztulás Rendje a belső elhárítást, és szinte versenyeznek egymással a mocskosabbnál mocskosabb módszerek kifejlesztésében és alkalmazásában, hát a bal kezemmel leadtam Juanitának a "teljes készenlét" jelét. Még láttam, ahogy az atya kísérője, aki mintha az ikertestvére is lett volna, a társaimhoz lép. Egy keskeny csigalépcsőn mentünk lefelé egy emeletet és egy puritán egyszerűséggel berendezett irodához érkeztünk.
 - Megbocsát - vetette oda szárazon az atya. Kis fejtörés árán rájöttem, hogy azért, mert előttem ment be az ajtón. Valaki még belépett utánunk, addig valószínűleg a félhomályos folyosó egyik elfüggönyözött benyílójában rejtőzött, mert senkivel sem találkoztunk.
 - Üljön le, ezredes. - Leültem a meglehetősen kényelmetlen székre, az atya állva maradt az üres faasztal mellett. - Hálás lennék, ha elárulná a valódi nevét, beosztását és az idejövetele célját.
- Jacob Blücher von und zu Nebenalpen gróf, a Bajor Császári Gránátosok ezredese vagyok. A küldöttség a 127-es átnevelőtábor ellenőrzésére érkezett, a kormányaink közötti megállapodás értelmében - mondtam olyan higgadtan, ahogy csak tudtam, miközben veszettül járt az agyam. Vajon tud valamit az atya, vagy csak gyanakvó őrült? Az utóbbi valószínűbbnek látszott, Ráchel szerint a Puritán Egyház szinte teljhatalommal bír az Államokban, a pletyka szerint az Elnök vécére is csak az ő engedélyükkel mehetett ki. És ha tud valamit? Áruló lenne közöttünk? Ha igen, meg kell tudnom, ki az...
 - A pisztolyát, ezredes - vágta el eszmefuttatásomat az atya jéghideg hangja, aztán, ahogy a kezem a Lüger tokja felé mozdult, hozzátette: - Csak lassan, nyugodtan. Óriás Joe, a legjobb testőröm áll maga mögött, géppisztollyal.
 - Díszfegyver - mondtam és hanyagul az asztalra dobtam az aranyozott, gyöngyházmarkolatú Lügert. Mögöttem csoszogás, széknyikorgás hallatszott, a testőr valószínűleg leült, de óvakodtam hátranézni. Az atya felvette a pisztolyt és a gyomromra célzott vele, közben farkasszemet nézett velem. Igyekeztem rezzenéstelenül viszonozni a pillantását. Váratlanul meghúzta a ravaszt, a závár persze üresen csattant. Gúnyosan elhúztam a számat, de az egész belsőm görcsbe rándult. Az atya röviden felnevetett, a nevetését kis jóindulattal unszimpatikusnak nevezhettem volna, de mivel szikrányi jóindulat sem élt bennem iránta, egész egyszerűen undorítónak találtam.
 - Játékkatonák - mondta végtelen megvetéssel, és az asztalra dobta a fegyvert. Ugrottam. A pisztolyt pár centivel az asztal lapja fölött kaptam el, az agya úgy simult a tenyerembe, mintha évekig gyakoroltuk volna a mutatványt az atyával. Az első lövéssel átlőttem a tenyerét. Hátratántorodott, térdre esett, és magas, szinte nőies hangon sikoltozott, én pedig megpördültem. Mozogni! Lehet, hogy Óriás Joe jó testőr volt, de nem profi. Ahogy mögöttem ült, elég lett volna meglendítenie a géppisztolyt és egy rövid sorozattal halomra lőhetett volna, főleg, hogy a padlóra rogyott atya már nem volt a tűzvonalban. Ehelyett rémülten próbált felugrani a székről, közben a fegyvere szíjával bajlódott. Az első golyót a szemébe, a másodikat a torkába kapta, visszazöttyent a székre és nem mozdult többet.
Az atya, még egyre sikítva, a hátamra ugrott, jobb karját az állam alá szorította, bal kezével a szememet kereste. Leszegtem a fejemet, bal kézzel elkaptam a csuklóját és elhúztam a kezét az arcomtól. Hihetetlen ereje volt, kezdett fogyni a levegőm, és a szorítása egyre erősödött a nyakamon. Hátracsaptam a fejemet, a sapkám már a lövöldözéskor leesett, így éreztem, hogy a tarkómmal betörtem az orrát. Egy pillanatra gyengült a nyakamon a fogása, aztán újra felerősödött, főleg, hogy a hátraütéskor az egész torkom szabaddá vált előtte. Nem törődtem vele, már tudtam, merre van a feje. A jobb kezemben még mindig ott volt a Lüger. Felemeltem, elképzeltem kettősünket oldalnézetből, és az atya fejébe eresztettem a maradék tárat. Lassan engedett a szorítása, undorral ráztam le magamról az elernyedt testet. Úgy-ahogy rendbehoztam a ruházatomat. A fogason egy kabát és egy sál lógott, a sállal letöröltem az arcomról a vért. Visszarogytam a székre, amiről alig pár másodperce ugrottam fel, és megpróbáltam higgadtan átgondolni a helyzetet. Gratuláltam magamnak, hogy az első provokációra halomra gyilkoltam a külső elhárítást, az Elnök irodájától alig pár méterre. Ennyi erővel az Elnököt is megölhettem volna, bár az talán kevésbé zavarta volna a Puritánokat, keresnek helyette egy másik bábot, és kész. Aztán, ahogy teltek a percek, és odakint mégsem hangzott fel a várt lábdobogás, rohangálás, kezdtem megnyugodni. Hiszen a Külső Megtisztulás magas rangú ügynöke csak van akkora úr, hogy lövöldözzön a saját szobájában, akár hangszigetelt szobája is lehet. Ez utóbbiban csak reménykedni tudtam, mégse mehetek oda kint valamelyik őrhöz, hogy "Helló, ugye nem hallotta a lövéseket?" Megkerestem a sapkámat és kiléptem a folyosóra. Útközben a véres sálat könnyedén ráterítettem a széken heverő testőrre.
 - Viszlát, Óriás Joe - dünnyögtem hozzá, aztán megállt a kezem a félig nyitott ajtó kilincsén. Hogy is mutatta be az atya ezt a fickót? Goliat Joe? Big Joe? Ahogy visszaidéztem a történteket, reszketni kezdtem. Halkan becsuktam az ajtót, visszabotorkáltam a székhez, amiből az imént keltem fel, lerogytam rá és sötéten bámultam magam elé. Attól a pillanattól kezdve, hogy becsukódott mögöttünk a szoba ajtaja, az atya magyarul beszélt hozzám, és én észre se vettem! A Birodalmi Hírszerzésnél talán öten ha tudták rólam, hogy a Királyi Tartományokból származom, az amerikai elhárítás ügynöke meg az anyanyelvemen cseveg velem. Az nem érdekelt túlzottan, hogy valószínűleg ő is magyar volt, ha bármilyen akcentusa van, arra, talán, felfigyelek. Inkább az érdekelt, hogy a Hírszerzésbe milyen mélyen épülhetett be az amik ügynöke, és főleg, hogy ki lehet az. Felálltam és ismét kimentem a szobából.
A zárban szerencsére benne volt a kulcs, ráfordítottam, és zsebrevágtam. Ha találtam volna "Ne zavarjanak!" táblát, azt is kiakasztottam volna az ajtóra, de gondoltam, a főnök bezárt ajtaja ugyanezt tudatja majd az érkezőkkel. Már a kis csigalépcsőn osontam felfelé, mikor még valami eszembe jutott. Előkotortam a tölténytartót és újra betáraztam a Lügert. Az első töltény helyét most is üresen hagytam.
Ránéztem az órámra, még negyedórája sem volt, hogy otthagytam a többieket. A földszinti fogadóteremben találtam meg őket, apatikusan rágcsálták a juharszörphöz kapott ízetlen kekszet. Odasétáltam Wolfgang Aramianhoz, aki a küldöttség hivatalos vezetője volt.
 - Indulhatunk, Wolf? - Aramian csodálkozva nézett rám, aztán lassan megcsóválta ősz sörtékkel borított szögletes fejét.
 - Meg kell várnunk Juanitát is, nem? - Kellemetlen feszültség lopakodott az izmaimba. Juanita Martinez-Smith a küldöttség spanyol-német tolmácsaként utazott velünk, és még Aramian sem tudta róla, hogy hozzám hasonlóan a Birodalmi Hírszerzés embere.
 - Miért, hol van? A … - intettem a fejemmel a női mosdó felé reménykedve. Aramian megrázta a fejét.
 - Dehogy, egy szerzetes jött érte, pont mint érted, egy-két perccel azután, hogy te elmentél. - Remegni kezdtem, de sötét gondolataimat egyszeriben elvágta Juanita csengő hangja:
 - Elnézést, uraim, máris indulhatunk! - Aramiannal egyszerre fordultunk az ajtó felé. Juanita mosolyogva állt a küszöbön, hosszú fekete haja, amelyet nemrég még feszes kontyban viselt, most szabadon omlott a vállára, valószínűleg elhagyta valahol a húszcentis toledói acél hajtűjét. Ahogy ránéztem, láttam, hogy remeg a szája, máskor szikrázóan vidám szürkészöld szeme pedig könnyes.
 - Egy pillanat, urak, valamit még meg kell beszélnünk - szóltam oda a többieknek, átkaroltam Juanita vállát és a terem egyik üres sarka felé kormányoztam.
 - Mi történt veled? - vágtam a közepébe. Lehajtotta a fejét, a szája széle megint megremegett:
- Megöltem… baszkul beszélt hozzám, és én  megöltem… - kissé kínosan éreztem magam, ugyanúgy nem ismertem eddig Juanita származását, mint ő az enyémet, vagy bárkiét a hírszerzéstől.
 -  Figyelj rám, kérlek - kezdtem lassan, megnyugtatóan. - Én is… megöltem az előbb egy embertársamat, aki az én anyanyelvemen szólt hozzám, és tudom, hogy ezt kellett tennem. Neked volt más választásod? Csak mert szárdul… izé, provanszálul beszélt veled… - A lány hálásan nézett rám. Megveregettem a kezét, és éppen újabb mondatot kezdtem volna, amikor katonás lépések dübörögtek fel a folyosón. Tizenkét hatalmas termetű elnöki testőr masírozott be, köztük Tobias Karelsen, az Elnök külügyi titkára. Kedveltem az öreg Karelsent, lehetőségeihez mérten mindig a lehető legtöbb segítséget adta nekünk, amire szükségünk is volt a minden európainak kijáró utálat közepette.
 - Az Elnök nevében! - kiáltotta Karelsen öblös hangján. A testőrök feszes vigyázzba kapták magukat, Karelsen pedig folytatta:  - Az Elnök rátekintett a Birodalom küldöttségének problémáira és úgy döntött, ezen küldöttség jelenléte nem kívánatos Államaink földjén. Átnevelőtáboraink minden szabályt és jogot tiszteletben tartva, lakóinak teljes megelégedésére működnek, ezért ellenőrzésük ártalmas, mert kételkedést ébreszthet az emberek szívében, kiszorítva onnan a tiszta hitet. Ennek szellemében jelen küldöttség haladéktalanul a repülőtérre kísértetik, hogy az első járattal visszatérjen Ő Császári Felsége udvarába, megjelentvén határozatunkat. Az én számmal az Elnök szólt!
Hatalmasat sóhajtottam. Ez szebb volt, mint bármi, amit el tudtam volna képzelni. Magunk mögött hagyjuk két, bizonyára magas rangú elhárítótiszt holttestét, erre kivisznek a repülőtérre és hazaküldenek. Karelsen közben gyors léptekkel hozzám sietett.  - Ezredes úr, megtisztelne, ha Ön és bájos kolléganője az én kocsimmal jönnének a légikikötőig.
Ránéztem Juanitára, a lány értetlenül vont vállat, és az ajtó felé indult. Követtem az udvarra, ahol beültünk a hatalmas fekete Oysterbe. Karelsen velünk szemben helyezkedett el, becsukta az ajtót, majd könnyedén kettőt koppantott a vezetőfülkét az utastértől elválasztó üveglapon. A sofőr bólintott, és az automobil lassan a kapu felé gördült. A szemem sarkából még láttam, amint a küldöttség többi tagja is bekászálódik a kocsikba. Karelsen halkan, mintha csak magában beszélne, megszólalt:
 - Igazán sajnálom, ezredes úr, hogy nem végezhetik a munkájukat. Mindenesetre mondja meg a főnökének, hogy Pelletier és Bischof már nem zavar sok vizet...
A Hírszerzésben kapott kiképzés és a sok túlélt akció emléke semmivé foszlott, zöldfülű újoncnak éreztem magam, aki semmit sem ért, mindenen meglepődik és ez meg is látszik rajta. Pelletier és Bischof a Hírszerzés két legendás alakja volt, akik beépültek a Sziklás-hegységben egy titkos atomkutató laboratórium személyzetébe, és felbecsülhetetlenül értékes adatokat juttattak el nekünk a kutatások állásáról. Végül lelepleződtek, ekkor, nem tudni, hogyan, sikerült felrobbantaniuk az egész komplexumot, magukkal együtt. Ez egy pillanat alatt villant át az agyamon, de Karelsen máris tovább beszélt:
 - Az a laboratórium rossz úton járt, ráadásul valami műszaki hiba miatt radioaktív lett, mindenképpen meg kellett szüntetni. Ez nagyon kapóra jött ennek a két árulónak. Így kerültek ide, sokat elmondtak, de sokat akartak érte kapni, és volt itt, akinek ez nem tetszett. Megszerveztük hát ezt a két kis beszélgetést, és reményeink fényesen beigazolódtak.
 - De… de… kik? - dadogtam. Karelsen fáradtan elmosolyodott.
 - Nevezzen minket belső ellenzéknek. Nem vagyunk árulók, de sok minden nem tetszik abból, amit a puritánok csinálnak. Amerikai hazafiak vagyunk, de a Birodalmat barátunknak szeretnénk, nem ellenségünknek. Elnézését kérem ezért a színjátékért, ezredes úr, tudom, hogy halálosan komoly volt, és valóban veszélyben forgott az életük, de ennél szellemesebb megoldást nem tudtunk kitalálni… Nézze el egy vén sakkmesternek ezt a húzást…
 - Szép játszma volt, Herr Karelsen - mondtam fanyarul. - Remélem, kap érte valami díjat, ha közzéteszi a szaklapokban. Őfelsége is nagy sakkrajongó, ha jól tudom.
Karelsen nevetve dőlt hátra az ülésen, és az utcát kezdet nézegetni az ablakon keresztül. Juanita értetlenül nézett rám, láttam, erősen gondolkozik valamin, aztán megint elfutotta a könny a szemét, és az ajkába harapott. Előkotortam egy díszzsebkendőt és a kezébe nyomtam.